Találkozás a pusztában Istennel és (általa) önmagunkkal

Kápolnánk adventi koszorúján a második gyertya is lángra gyúlt. Advent II. vasárnapjának előestéjén újból megálltunk utunkon egy nagyobb „lélegzetvételre”. A bűnbánatra, a megtérésre és az Úr útjának egyengetésére kaptunk bátorítást Kelemen Arnold diakónustól, aki a gyertyagyújtás szertartását végezte.

Keresztelő János alakja és felszólítása adta meg a diakónus elmélkedésének alaphangját. Kiemelte az előfutár utalását, amely a mennyek országának közelségére vonatkozik, és amely reményteli a keresztény ember számára. Ennek a reménynek kell előrehajtania a hívő embert, akár adventi útján is. Aztán a puszta képét ecsetelte, aláhúzva, hogy minden ember életében van szerepe a pusztának. Nem kell megriadni tőle, ugyanis a remény sugara oda is képes bevilágítani. Amikor a hívő ember képes együttműködni a kegyelemmel, akkor a puszta képes valami változást előidézni, sőt még inkább Isten felé irányítani őt. Azt is fejtegette, hogy a puszta miként tud Isten és ember találkozási helyévé válni, nem elhanyagolva azt a tényt sem, hogy benne az ember igazán ráeszmélhet önmagára. „A puszta kietlensége egyhamar ráébreszt arra, hogy Istenen kívül nincs mibe kapaszkodni, és még véletlenül sincs, ami valamiféle hamis biztonságérzetet nyújthatna. Csak a csupasz valósággal szembesülünk, s így tudunk számot vetni…” – mondta. A puszta jó alkalom a bűnbánatra, és olyan „hely”, amely felszíthatja a megtérés vágyát. Aztán az Úr útjának előkészítéséről elmélkedve a megbánást, az azonnali cselekvés fontosságát és a jótettek gyümölcseit hangsúlyozta ki, amelyek nem várathatnak magukra, hiszen „a fejsze már a fák gyökerén van” (Mt 3,10). Az Úr útjának készítése kapcsán megemlítette, hogy az szorosan összefügg azzal, milyen utakat építünk embertársaink felé. A szertartás elején elhangzott Reményik Sándor Ha számbavetted című verse, és annak mondanivalójával állította párhuzamba a felebarátaink felé építendő utak milyenségét. Amikor az emberek átnéznek embertársaikon, szavaikkal rombolnak és önzőségükkel eltipornak másokat, akkor utunk nem egyenes. Az Úr útjának készítése közben ezekről is számot kell vetnie mindenkinek, és ilyen szempontból is megtérésre szorul mindenki. „A letaposott virágoknál elmélázva, semmiképp nem ragadhatunk le ott, hogy csupán felállítgatni próbáljuk őket. Abból nem lesz semmi maradandó. Nagyon kell igyekeznünk újakat ültetni. Talán egy darabig nem lesz olyan szép az egész, mint azelőtt volt, de ha ápoljuk, öntözzük, még csodálatosabbá válhat. Fel kell ismernünk az emberségesebb utakat!” – buzdított a diakónus. Végül alázatra és rejtettségre hívott, hogy a szeretet, amelynek a hívő ember útját át kell hatnia, igazi legyen, és semmiképpen se ejthessen meg senkit a feltűnés csábítása. „Szavaink és tetteink ne tapossanak, hanem életet fakasszanak!” – nyomatékosította, majd végső buzdításként arra hívta a jelenlevőket, hogy az Úr előfutárai akarjanak lenni.